|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 10 találat | lapozás: 1-10 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Józsa Márta 2008. március 7.A Kolozsvárott született, de már három évtizede Magyarországon élő Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül című regénye annyi törmeléktörténet után sem fárasztó vagy unalmas. A nyelv meglepetései építik fel, a szerző számára is váratlanul, Kolozsvárt, Erdélyt, Romániát és a gyermekkort. /Demény Péter: Valami előtt, valami után. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 7./2008. március 14.Józsa Márta, az Amíg a nagymami megkerül című regény szerzője (a Kolozsvár Társaság meghívottjaként) vállalta a közönséggel való találkozást. A hatvanas évek Kolozsvárjának gyermekkori emlékei, a rá következő évtized eszmélése, majd a nyolcvanas évek elejétől beszűkülő mozgástér és az ellenzékiség emléke szerepel a Magyarországon élő szerző regényben. „A történetek díszletek, ürügyek és keretek ahhoz, hogy valamit mondjunk a világról” – tisztázta Józsa Márta, elhárítva, hogy önéletrajzi regényről van szó. A televíziós szerkesztő-dokumentumfilm-készítő-író látás- és láttatásmódja a filmezéshez szokott szem „kameraállásait” idézi. Újszerű Erdély-képe abba a vonulatba illeszti a regényt, amelyet Bartis Attila, Dragomán György művei fémjeleznek. A regény magyarországi fogadtatására utalva Kőrössi P. József, a kötetet gondozó Noran Kiadó vezetője jelezte: elsőként a Holmi közölt részleteket belőle, ami ritkán fordul elő a rangos irodalmi folyóiratnál. /Nem(csak) Erdély-regény. = Krónika (Kolozsvár), márc. 14./2008. július 12.Józsa László 1960. augusztus 4-én született Korondon. Iskoláit falujában és Székelyudvarhelyen végezte. A hagyományos korondi kerámia mellett egyedi újításokat készít, miniatűr edényektől (0,5 milliméter) egészen az 1,80 m-es padlóvázákig. Cserépkályhái Bukarestbe, Magyarországra és Németországba is eljutottak. Edényeit felesége, Józsa Márta festi. Tűvel vésett csipkemintás tányérjai egyedülállóak. /Mitől ültek le a vázák? = Népújság (Marosvásárhely), júl. 12./2008. augusztus 12.Székelyudvarhelyen a Míves Emberek Sokadalma zárónapján bemutatták Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül című kötetét, a szerzővel Tömöry Péter író-rendező beszélgetett. Tömöry szerint a könyv stilárisan szinte semmihez sem hasonlítható, a szerző pedig közép-európai diktatúraregényként határozta meg alkotását. A kolozsvári születésű Józsa Márta 1983-ban települt Magyarországra, jelenleg a Magyar Televízió Az este című műsorának felelős szerkesztője. A színészvetélkedő minden évben a rendezvény-sorozat fénypontjának számít. Idén kilencedik alkalommal szervezték meg a vetélkedőt: 13 résztvevő 12 miniprodukcióját láthatták az érdeklődők. A színészvetélkedő első díját 100 ezer forint értékben Szalma Hajnalka, az udvarhelyi Tomcsa Sándor színház ex-tagja nyerte, a zsűri 40 ezer forintos különdíját pedig Nagy Péter, a zalaegerszegi Hevesi Sándor színház tagja kapta. A szintén 40 ezer forintos közönségdíjat Tóth Szabolcs, alias TSz, a Szomszédnéni Produkciós iroda egyik tagja nyerte el /Köllő Katalin: Színészvetélkedővel zárult a Sokadalom. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 12./2008. augusztus 12.Székelyudvarhelyen a Székely Támadt Várban Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül /Noran Kiadó, Budapest/ című könyvét a szerző személyesen mutatta be. Önéletrajzi könyvében a diktatúra évtizedeit mutatta be, annak az érzékeny kolozsvári kislánynak a szűrőjén keresztül, aki akkor volt. /Lázár Emese: Szövegekből élek. Beszélgetés Józsa Mártával. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 12./2011. február 18.„Banális témák": mit jelentett Heltai Péter a Szekunak?A kihallgatásokról készült jelentésekből kitűnik, hogy a most Magyarországon élő médiaszemélyiség kerülte a kényes témákat, több alkalommal mentegette a barátait. Öt év alatt 17-szer rendelte be a későbbi tévés személyiséget, Heltai Pétert elbeszélgetésre a Securitate (Szeku), amiből a nyilvántartás szerint 28 jelentés született, ám ebből csak 15-öt találtunk meg a bukaresti levéltárban. A kihallgatásokról készült jelentésekből kitűnik, hogy Heltai kerülte a kényes témákat, több alkalommal mentegette a barátait, és érdektelen dolgokat mondott a tartótiszteknek. Ám továbbra sem lehet tudni, hogy a Heltaitól kapott információkat mire és hogyan használta fel a Securitate. „Nem tudom, hogy miért tette ezt. Még azt sem tartom kizártnak, hogy megzsarolták, és nem önként jelentett, de a rendszerváltás után egyszer sem keresett meg azzal, hogy ez volt, nem mondta el, miért tette” – mondta decemberben a Hírszerzőnek Gáll Tibor Berlinben élő képzőművész, hozzátéve: nagyon elkeserítette, amikor kiderült, hogy az 1980-as években régi ismerőse, Heltai Péter jelentett róla a román állambiztonságnak. A Magyar Televízió korábbi főszerkesztőjéről, az InfoRádió alapítójáról november végén derült ki, hogy a rendszerváltás előtt kapcsolatban állt a Securitatéval. A botrányt a Berlinben élő, kolozsvári származású képzőművész, Gáll Tibor robbantotta ki, aki az 1980-as években róla készült jelentéseket tartalmazó dossziéban bukkant a „Hegel” fedőnevű informátorra, majd kérte a román állambiztonság iratait kezelő bukaresti levéltártól (Consiliul Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii – CNSAS) a fedőnév feloldását. A 2010. november 25-i keltezésű okirat szerint a Hegel név Heltai Pétert takarta. Az iratokban „informátornak” illetve „forrásnak” (románul: informator, sursă) nevezett Hegel kilétét felfedő (szakszóval: dekonspiráló) levéltári nyilatkozat nyilvánosságra kerülése után a Hírszerző magyarországi hírportál és a Transindex a CNSAS-hoz fordult, hogy tisztázza, milyen viszonyban is állt Heltai az 1980-as években a román állambiztonsággal. A bukaresti archívumtól megkapott hálózati dossziéban szereplő jelentések szerint a későbbi tévés személyiség 1982 és 1987 között állt kapcsolatban a Securitatéval. A két tartótiszt, Rusu Valer és Gavril Neciu az öt év alatt 17 alkalommal találkozott Heltaival, a beszélgetésekről a Szeku nyilvántartása szerint 28 beszámoló készült, igaz, ezekből csak 15 lelhető fel a hálózati dossziéban. Számos jel utal arra, hogy Heltai óvakodott attól, hogy a barátairól terhelő információkat szolgáltasson: rendszerint kerülte a politikailag kényes témákat, az államvédelem szempontjából érdektelen eseményekről számolt be, sőt gyakran megvédte az ismerőseit, hangsúlyozva, nincs kapcsolatuk az ellenzékkel. „Civilizáltan bántak vele” „Nagyon nehéz megítélni Hegel tevékenységét, csak a Securitate 1980-as évekbeli működését feltáró történeti kutatás deríthet fényt arra, hogy mire és hogyan használta fel a Hegel révén szerzett információkat” – mondta Piros Simona, a román állambiztonság tevékenységét kutató történész. A CNSAS által őrzött „hálózati dossziéban” fellelhető, a tartótisztek által készített összefoglalók szerint Heltait 1982. szeptember 29-én azért szervezték be, hogy egy „Kant” néven nyilvántartott célszemélyről – akinek kilétéről még nem tudni –, a romániai szamizdat újság, az Ellenpontok szerkesztésében 1982-ben részt vett Keszthelyi Andrásról, illetve egyetemi évfolyamtársairól szerezzenek minél több információt. A belső használtra készült jelentések arra is utalnak, hogy az elsőéves egyetemistát vélhetően zsarolással – egy 1981-es magyar zászlós, „nacionalista” székelyföldi bulin való részvételre hivatkozva – vették rá az együttműködésre. Furcsa, hogy miközben 1982 nyarán, ősz elején a Securitate kétségbeesetten próbálta kideríteni, hogy kik szerkesztik az Ellenpontokat – Keszthelyit többedmagával novemberben le is tartoztatták – a szeptemberben beszervezett, de korábban is kihallgatott Heltait csak a következő év januárjában rendelik be először jelentéstételre. A januári beszámolóhoz fűzött kommentár szerint „a forrás alaposan ki lett képezve arra, tudja meg Keszthelyiről, mivel foglalkozik, mik a szándékai, milyen a környezete”. A jelentésből annyi derül ki, hogy Keszthelyi és ifjabb Kányádi Sándor (a kolozsvári költő fia – a szerk.) meglátogatta Heltait, akivel filozófiáról és irodalomról beszélgettek. Keszthelyi távozáskor beszámol neki arról, hogy gondjai voltak az állambiztonsági szervekkel, azonban civilizáltan bántak vele. A jelentés így végződik: „Keszthelyi nem tett említést a szamizdattal kapcsolatos szerepvállalásáról, ezt a forrás más személyektől tudja”. A forró kása Visszatérő elem a jelentésekben, hogy Heltai igyekezett elterelni a szót a politikai témákról. Amikor 1983-ben egy évfolyamtársnőjéről kérdezik, azt mondja, a diáklány jelen volt 1981-ben azon a Szent Anna-tó melletti táborozáson, ahol az úgynevezett „nacionalista” megnyilvánulás történt, azonban Hegel szerint a politikai jellegű demonstráción nem vett részt. Amikor egy évfolyamtársáról faggatják, azt válaszolja: úgy tudja, a pszichológia iránt érdeklődik, politikai nézeteit nem ismeri. A tartótiszt megjegyzéséből kiderül, a diák iránt azért érdeklődnek, mert „nacionalista-irredenta” anyagokat hozott külföldről. Keszthelyiről többször is azt jelenti, hogy nincs kapcsolata az Ellenpontok Magyarországra költözött szerkesztőivel, az esküvőjére készül, könyveit árusítja. Kiköltözése után néhány héttel, 1985 februárjában Heltai meglátogatja Budapesten – erről az utazásról készült a leghosszabb, 15 kézzel írott oldal kitevő jelentés, melyet nem Hegel írt saját kezűleg, hanem a tartótiszttel való beszélgetés alapján készült egyfajta összefoglaló az elhangzottakról. Úgy tűnik, hogy a tervezett útról előre tudott a Securitate, erre egy korábbi jelentésben utalás történik. A budapesti út előtti találkozón született jelentés végén a tartótiszt megemlíti a budapesti utat és feladatként jelöli meg egy találkozó előkészítését Tamás Gáspár Miklóssal, valamint Ara-Kovács Attilával. A jelentés szerint Keszthelyi folytatja a tanulmányait, ösztöndíjat kap, és egy szociológiai vagy néprajzi szótár összeállításán dolgozik. Egy „kisebb buli” során, Heltai szóba hozta a román állambiztonságnak sok bosszúságot okozó – a romániai magyarok elnyomásáról rendszeresen beszámoló, a Ceauşescu-rendszert bíráló – Erdélyi Magyar Hírügynökséget is. A témát Heltai úgy vezette fel Keszthelyi számára, hogy a hírügynökségről a Szabad Európa Rádióból hallott. A barátja szerint elképzelhető, hogy a hírügynökség a már Budapesten élő egykori Ellenpontok-szerkesztő, Ara-Kovács Attila ötlete volt. Ám Heltai szerint Keszthelyi nem ismeri azokat a romániai személyeket, akiktől a hírek származnak, mivel azokat Ara-Kovács rendszeresen, szinte havonta cseréli. Heltai szerint barátja az Ellenpontok másik szerkesztőjével, Szőcs Gézával (az Orbán-kormány jelenlegi államtitkára – a szerk.) sem tartja már a kapcsolatot, mert Szőcs „viselt dolgai korábban kihatással voltak rá”. Heltai kétszer is összefutott Ara-Kováccsal Budapesten az utcán, de csak „általános, banális” témákról beszélgettek. A megbeszélt harmadik találkozóra a hírügynökség szerkesztője már nem ment el, mert megbetegedett. Ebben a jelentésben szóba kerül az Ellenpontok-ügyben 1982-ben letartóztatott, de később szintén Magyarországra költözött Józsa Márta (jelenleg az Magyar Televízió szerkesztője) is, akiről Heltai megjegyzi: ártatlan volt, őt Ara-Kovács, Szőcs és Keszthelyi „csak kihasználta”. A szintén kivándorolt Kiss Csabáról, Heltai egykori albérlőjéről és barátjáról a jelentés annyit tartalmaz: anyagi nehézségei vannak, éppen válik, egy biztos, hogy a politika iránt már nem érdeklődik (a román hatóságok 1981-ben őt is kihallgatták a Szent Anna-ügyben). TGM utópisztikus gondolatai A budapesti látogatás során Keszthelyivel együtt meglátogatták a magyar fővárosban élő kolozsvári származású filozófust, Tamás Gáspár Miklóst is. A filozófus hidegen fogadta kettejüket: Heltaihoz egyetlen, romániai eseményekkel vagy személyekkel kapcsolatos kérdést sem intézett, mint ahogy Keszthelyi iránt sem mutatott érdeklődést. A jelentésben Heltai kitér arra, hogy Tamás Gáspár Miklós munkáinak közlésétől elzárkóznak a kiadók, nyíltan kijelentve, hogy ellenzéki akciói miatt nemkívánatos személy. Heltai elmesél egy érdekes történetet a filozófusról: egy 6-7 oldalas recenzióért a szokásos 6-700 forint helyett szokatlanul sok pénzt, 10 ezer forintot kapott – amit Tamás Gáspár Miklós úgy értelmezett, hogy a hatóságok azért segítik, hogy „befogják a száját”. Ám TGM-et nem lehet eltántorítani: bár igen magas szintű beszélgetésre hívták, ahol felajánlották, hogy hagyja el az országot, a filozófus ezt elutasította, azt mondván, ő jól érzi magát Magyarországon. TGM jellemzésekor Heltai Keszthelyit idézi: a filozófust utópisztikus gondolatok foglalkoztatják egy határok nélküli Európáról, egyetemi kurzusai ugyanakkor nagy népszerűségnek örvendenek. Kockázatos információk A román állambiztonság számára vélhetően nem túl izgalmas, legfeljebb háttérként használható adatok – melyik fiúnak melyik lánynál van esélye, milyen jó előadó Steiger Kornél filozófus, Ara-Kovácsnak vannak butikos, csencselő barátai, Kiss Csaba a fizika helyett inkább a színházzal foglalkozik – mellett két olyan jelentés van, melyre a beszámolókhoz fűzött kommentárok szerint a tartótisztek felkapták a fejüket. A Valer Rusuval való első találkozóján Hegel beszámolt egy Józsa Mártával folytatott beszélgetéséről. Józsa egy magyarországi, féllegális szamizdatról mesélt neki, és azt is elárulta, hogy Romániában is voltak ilyen irányú próbálkozások kolozsvári és nagyváradi fiatalok részéről. Józsa név szerint Szőcs Gézát és Kertész Attilát említette, majd kitért arra, hogy a Securitate ez ügyben már kihallgatta. Heltai hozzáfűzi, Józsa és Kertész nagyon jó barátok. (Az Ellenpontok-ügyet erre az időszakra már felderítette a Securitate, az említett személyek szerepe is világos volt.) Ezt követően Rusu megjegyzi: mivel Józsa Márta folytatja az Ara-Kovács Attilával és Kertész Attilával való „gyanús kapcsolatát, ugyanakkor segíti az előbbiek kapcsolattartását Szőcs Gézával és Keszthelyi Attilával (a szekus rosszul tudta a nevet, helyesen: András), azt javaslom, hogy engedélyezzék Józsa Márta nagyon komoly figyelmeztetését az egység székházában”. Józsa a Hírszerzőnek azt mondta, ebben az időszakban számos alkalommal idézték be és hallgatták ki. Úgy emlékszik, 1983 januárjában is volt ilyen figyelmeztetésben része. Szőcs Géza, a Securitate embere? A másik jelentés, amire felkapta az állambiztonság a fejét, a Gáll Tiborról szóló 1985. decemberi keltezésű dokumentum, mely szerint Heltai és Gáll egy szegedi egyetemi hallgatók által tervezett történeti folyóiratról beszélgettek. Az egyik tiszt által összeállított dokumentum szerint Gáll a találkozón azt mondta, hogy a szegedi fiatalok szeretnének romániai írásokat is közölni, és ehhez szerzőket keresnek a kolozsvári egyetem történelem szakos hallgatói között. Mivel ennél többet Gáll nem mondott, a tartótiszt arra utasította Heltait, hogy vegye fel ismét a kapcsolatot képzőművésszel, és kérdezze meg, milyen profilú lesz a szegedi történeti folyóirat. Ám erről több jelentés nem született. A jelentésekhez fűzött kommentárok szerint a tartótisztek újabb és újabb feladatokat róttak ki Heltaira. Többnyire megelégedtek azzal, hogy továbbra is figyelje Keszthelyit, próbáljon minél többet megtudni Ara-Kovácsról vagy TGM-ről. Ugyanakkor 1985-től egy újabb feladat is megjelenik a megjegyzésekben: terjeszteni kell ellenzéki körökben, hogy Szőcs Géza és Keszthelyi a román hatóságok ügynöke. Heltai például Budapesten megkérdezte Keszthelyitől, hogy vajon nem azért hagyják Szőcsöt békén a hatóságok, mert a Securitate embere? Keszthelyi azt válaszolta, nem hisz benne, csak arról lehet szó, hogy Szőcs egy ismert, Herder-ösztöndíjas költő. „Értem jöttek” „Felütötték, kiszínezték ezeket a beszámolókat. Soha semmiféle felkészítés nem volt, nem állítottak rá senkire. Pontosan tudták, hogy mikor hol voltam, kivel beszéltem, ez alapján időnként – meg kell mondanom, elég szertelenül – beidéztek és kihallgattak. Ha nem mentem, ők jöttek értem, nem tudtam megszabadulni tőlük” – mondta Heltai a Hírszerzőnek, hangsúlyozva, hogy átköltözéséig nem is ismerte Szőcs Gézát. „Amikor 1987-ben áttelepültem Magyarországra, magam mögött akartam hagyni az egész borzalmat. Nem volt egy könnyű pillanat, amikor 2009-ben belenézhettem a hálózati dossziémba” – magyarázta Heltai, hogy az elmúlt 23 évben miért nem beszélt arról, milyen viszonyban állt a Securitatéval. „Miután megnéztem az anyagomat, úgy gondoltam, hogy nekem tisztáznivalóm csak az egykori és jelenlegi barátaimmal van, velük meg is beszéltem a dolgot.” Heltai szerint ő a szekusokkal való találkozókon csakis olyan dolgokat mondott, ami köztudomású volt, amit előzőleg hallott a rádióban, továbbá igyekezett érdektelen dolgokról „fecsegni”. „Tudom, hogy senkinek nem ártottam, senkinek nem okoztam kellemetlenséget. Azokért a saját kezűleg írt kihallgatási jegyzőkönyvekért vállalom a felelősséget, a szekusok beszámolói és kommentárjai az ő írói munkásságuk része. Amennyiben az anyag csak arról szól, amit én magam írtam, a szekusok magyarázatai nélkül bizonyosan egészen más megvilágításba kerül” – hangsúlyozta Heltai Péter. „Információértéke nagyon csekély” „Nem feltétlenül a Szeku műve, hogy Heltai ismeretlenül is felkeresett ismert erdélyi embereket budapesti utazása alatt” – mondta Keszthelyi András, miután megmutattuk neki az őt is emlegető beszámolókat. „Aki kijött látogatóba, igyekezett minél többekkel találkozni, akár ismeretlenül is, cserében meg mesélt arról, hogy mi van otthon. Ez szerintem jellegzetes emigráns szindróma, nem kell hozzá feltétlenül a Szeku.” Keszthelyi azt mondta, az egyik kihallgatása alatt a szekusok egy olyan információval álltak elő, amit csak barátja, Heltai tudhatott róla. „Megkérdeztem Pétert, aki azt válaszolta, hogy őt is kihallgatták az állambiztonságiak, és muszáj volt valamit mondania. Onnantól kezdve óvatosabb voltam vele” – mondta. Kiss Csaba színházi rendező Heltai barátjaként, későbbi lakótársaként több jelentésben is név szerint szerepel. Kiss szerint a CNSAS-től megkapott, a Heltaival való szekus találkozókról készült beszámolók, valójában jegyzőkönyvek információértéke nagyon csekély, közismert tényeket, sajtóban is megjelent, mindenki számára hozzáférhető információkat tartalmaznak – mintha olyan személytől származnának, akit megzsaroltak valamivel, de semmilyen igazán fontos dologról nem tud vagy nem akar beszélni. Ezek a jegyzőkönyvek tartalmilag Heltai Péter mellett tanúskodnak. „Ha végigelemezzük a ’jelentéseket’, azt tapasztaljuk, hogy Hegel sok barátját lebuktathatta volna, ha készülő ’kitelepülési’ névházasságuk fiktív voltát felfedi. Heltai tudta ezeket, de nem tett még csak célzást se” – mondta Kiss Csaba. Szerinte hasonló „stratégiával próbálták megúszni a beidézett vagy, erőszakkal bevitt erdélyi fiatalok a Securitate kihallgatásait. „Ez vonatkozik a leghosszabb, kézzel írt 15 oldalas budapesti jelentésre is, amelyből egyetlen épkézláb terhelő információ sem olvasható ki senkire nézve, ami eléggé furcsa egy ellenzékiekre ’ráállított’, fedőnévvel ellátott, ételjegyekkel és kínai tollakkal honorált ’informátortól’ – mondta Heltai egykori lakótársa. Kiss meg van győződve, hogy amikor a „jelentések” birtokosai végre nyilvánosságra fogják hozni a náluk lévő teljes szövegét – és nem csak kontextusból kiragadott, tendenciózusan értelmezett mondatokat ismerhet meg a közvélemény– akkor ez utólag Heltainak is igazságot fog szolgáltatni. - Ami a Szekut is meglepte Piros Simona történész szerint a Securitate működésében jelentős változás következett be az 1980-as évek elején. A kisebbségi-nemzetiségi intézményrendszer visszavágása ellen ugyanis korábban a baloldali nézeteket valló, a Román Kommunista Pártban tevékenykedő magyar értelmiségiek és politikusok inkább a Ceauşescuhoz vagy a Központi Bizottsághoz küldött levelekben tiltakoztak. Az 1980-as évek elején viszont feltűnt egy új generáció, amely a nyílt tiltakozást választotta. Az állambiztonságot meglepte az Ellenpontok nevű nagyváradi szamizdat újság jelentkezése, amely szűk körben terjedt ugyan, de a nemzetközi szervezeteknek és a Szabad Európa Rádiónak köszönhetően viszonylagos ismertségre tette szert. Az Ellenpontok nyíltan bírálta a rendszert, a Ceauşescu-diktatúra kisebbségpolitikáját, az emberi jogok betartását követelte. Az állambiztonság viszont hónapokig tehetetlen volt, nem tudta, hogy kik szerkesztik, írják. A román titkosrendőrség végül 1982. november 7-én tartóztatta le az Ellenpontok szerkesztőit; többhetes, brutális kihallgatás után házi őrizetbe helyezték őket, de a nemzetközi tiltakozás hatására végül valamennyiük számára lehetővé tették az emigrációt. Ezt követően a román állambiztonság szorosabb felügyelet alá vonta a társadalmat, a megelőzés lett a kulcsszó. Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a különböző értelmiségi körökben legyenek forrásaik, a legjelentéktelenebb információmorzsákra is odafigyeltek. Ugyanakkor jelentős nyomás volt a vezetőség felől az alacsonyabb rangú tisztekre, hogy produkáljanak eredményeket, akik igyekeztek is megfelelni az elvárásnak: időnként kiszínezték a jelentéseket, felnagyították a különféle információk jelentőségét. M. L. F., S. Z.,Erdély.ma 2012. április 6.Látó-lapszámbemutató a Gaudeamusban: Kolozsvártól ÖrkényigAhány ember, annyi Kolozsvár, ahány történet, élmény, anekdota, annyi értelmezési lehetőség a várossal kapcsolatban – derül ki a Látó szépirodalmi folyóirat márciusi számából, amelyben esszék, novellák, versek és interjú révén kerülünk közelebb a kincses városban élő vagy ahhoz számos tekintetben kapcsolódó szerzők Kolozsvár-képéhez. A lapszámot, csakúgy, mint az Örkény-centenárium apropóján összeállított áprilisi Látót szerdán délután mutatták be a Gaudeamus könyvesboltban. Kenéz Ferenc Szabadnak lenni mit jelent? című Kolozsvár-oratóriumával indul a Látó márciusi száma, majd Láng Zsolt, Egyed Péter, Laskay Adrienne, Kántor Lajos, Sebestyén Mihály, Király László, Jánk Károly, Vida Gábor, Demény Péter, Szabó Róbert Csaba, Láng Orsolya, Keszeg Anna, Soó Éva és Visky András írásai olvashatók. Talált versként szerepel a kötetben Áprily Lajos Kolozsvári éjjel és Jékely Zoltán Anteus című költeménye, a mellékletben pedig a vers kategóriában 2010-ben nívódíjjal kitüntetett Kenéz Ferenc plakátja található. – Színvonalas ez a szám, mindenki a saját Kolozsvár-történetét, élményét, anekdotáját mondja el benne – hangsúlyozta a bemutatón Demény Péter, az Esszé rovat vezetője. Utalt ugyanakkor a Ha mélyre szívjuk a kolozsvári levegőt… című ankétra, amelynek kapcsán Kolozsvárról Budapestre távozott személyiségeket (Fritsch László Zoltán közgazdász; Hajós Erika mesetulajdonos; Józsa Márta író; Soó Zöld Balázs, a Quadro Galéria társtulajdonosa; Tompa Andrea író, színikritikus) kérdeztek meg egyebek között arról, hogy mikor és hogyan távoztak Romániából, tervezik-e a hazaköltözést stb. Weghofer Erna, a Gaudeamus könyvesbolt vezetője kérésének eleget téve, hogy Kolozsvárhoz fűződő élményeiket idézzék fel a szép számban egybegyűlt érdeklődők előtt, Láng Zsolt a Szerelemváros. Kolozsvár című esszéjében megfogalmazott történetet elevenítette fel: tizennégy éves korában, egy országos asztalitenisz gyerekbajnokság apropóján járt először a városban. Első ittlétéről mesélt a jelenlévőknek Vida Gábor, Király László pedig az Utunk szerkesztőségéhez fűződő kalandjait mesélte el. Demény Péter, aki kolozsvári születésűként jelenleg is itt él, „festői” hasonlattal élve Rembrandtot idézte: „bár soha nem utazott el Amszterdamból, attól még Rembrandt maradt”. A folytatásban az áprilisi Látó ismertetőjére tért rá Demény: mint mondta, születésének századik évfordulója alkalmából Örkény István munkássága előtt tisztelegtek a negyedik lapszámban. Radnóti Zsuzsa, az író özvegyének köszönhetően irodalomtörténeti csemegével szolgálnak az érdeklődőknek: mellékletként Örkény Április című, eddig ki nem adott kisregényének részletét találjuk. A lapszámban interjút olvashatunk Radnóti Zsuzsával és Parti Nagy Lajossal, Kötő József erdélyi, Zakariás Erzsébet pedig kolozsvári vonatkozásban tekinti át az Örkény-művek színpadi megjelenítését. További szerzők, akik hozzájárultak a negyedik lapszám megjelentetéséhez: Sebestyén Rita, Csík Mónika, Hatházi András, Csutak Gabi, Fodor Györgyi, Papp-Zakor Ilka, Ungvári Zrínyi Ildikó, Adorjáni Panna, Laskay Adrienne, Visky András, Tim Conley és Székely Melinda. FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár) 2013. április 20.Bemutatták Sall László kötetétGöteborgban, a Move & Walk Intézet támogatásával látott napvilágot Sall László erdélyi magyar költő, író Politkö című verseskötete, amelyet csütörtökön délután mutattak be a Minerva Művelődési Egyesület székházában. A szerző, akivel Demény Péter beszélgetett a Cs. Gyimesi Éva teremben szervezett találkozón, 1990 óta él Svédországban, azelőtt fizikai munkásként dolgozott szülővárosában, Nagyváradon, vezetőségi tagja volt ugyanakkor az ottani Ady Endre Irodalmi Körnek. Külföldre költözése után többedmagával megalapította a göteborgi Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kört, Gittai Istvánnal és Szűcs Lászlóval közösen pedig az Ady-kör húsz évét áttekintő Péntek esti szabadságunk című interjúkötetet szerkesztette. – Várad éppen az a vízválasztó, amely engem romániaivá tesz – magyarázta Sall László a kolozsvári bemutatón, hozzáfűzve: valamilyen szinten a város illusztris személyiségéhez, Zudor János költőhöz is kapcsolta első kötetének megjelenését, mint mondta, nem látta értelmét „tolongani azelőtt, hogy Zudornak kötete lenne”. A három évvel ezelőtt, Hora Gina grafikáinak felhasználásával készült mozgás-sérült-szeretet című falinaptár-kötet után a Polit köt teszi le ezúttal az olvasó asztalára, amelyben a versekhez magyarázatot, egyfajta kulcsot is kínál Schneider Németh Antal előszava, valamint Szilágyi-Gál Mihály, Terék Anna, Józsa Márta, Szeles Judit és Demény Péter utószavai révén. Az est folyamán a szerző, valamint videóüzenetben Gáspárik Attila olvasott fel verseket a jelenlévőknek. Szabadság (Kolozsvár). 2013. augusztus 22.Ellenpontokról KolozsváronHarminc év távlatából tekinthettek vissza a Ceauseşcu-rezsim utolsó, legvadabb éveinek történéseire Az Ellenpontok szamizdat folyóirat kolozsvári vonatkozásai címmel szervezett kerekasztal-beszélgetés meghívottjai, Marius Tabacu és Józsa Márta. Mindketten aktív résztvevői voltak azoknak a többé-kevésbé szervezetten működő ellenállási mozgalmaknak az erdélyi magyar értelmiségiek körében, amelyek a Romániában zajló durva emberjogi visszaélésekről, az erdélyi magyarság marginalizálásának veszélyéről igyekeztek tájékoztatni itthon és külföldön egyaránt. Ez az igény hívta életre 1982-ben az Ellenpontok szamizdat folyóiratot is, amelynek rövid, alig egyesztendős élete alatt nyolc szám jelent meg. A Securitate 1982 novemberében tartóztatta le a kiadvány „kemény magját”: Tóth Károly Antalt, Tóth Ilonát Szőcs Gézát, Ara-Kovács Attilát és Keszthelyi Andrást. A lapban névvel, álnévvel vagy névtelenül több erdélyi értelmiségi is közölt, nagy részük az állambiztonsági szervek zaklatásának következtében emigrálni kényszerült. Ez a sors várt a „hagyományosan illegalista” családból származó Józsa Mártára is. A ’80-as években alig húszéves fiatal lány részt vett az Ellenpontok terjesztésében, a Securitate retorzióinak 1983-as emigrálása vetett végett. Az elmúlt időszakban a Magyar Televízió egyik sikeres szerkesztőjeként vált ismertté. A ’80-es években zenei pályája kezdetén álló Marius Tabacu számára a Lăncrănjan-ügy volt az, ami világossá tette a bukaresti hatalom magyarságpolitikájának vonalvezetését. Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Vallomás Erdélyről) című durván magyarellenes könyvének megjelenése felháborodást váltott ki az erdélyi magyarok körében, és nem csak! Két, egymástól független tiltakozó memorandum is született, az egyiket Szőcs Géza és Marius Tabacu kezdeményezte. Tabacu személyesen vitte Bukarestbe, a Központi Bizottság titkárságára a beadványt, ahol iktatták. A Lăncrănjan-ügy miatt is a hatóságok figyelmébe kerülő Tabacu-családnak hosszú évekig kellett a zaklatásokat elviselni: több mint tízszer volt nála házkutatás, folyóiratokat, könyveket, leveleket, kéziratokat koboztak el, megfigyelték, telefonját lehallgatták. Szekus dossziéja 6000 oldalt tesz ki. A zord időket felelevenítő kedd délutáni beszélgetést furcsa derűs hangulat lengte be: nem volt szó dekonspirációról, szenvedés-történetekről, „hősképzésről”, két olyan ember beszélt, akik – bevallásuk szerint – nem tettek mást, mint „igyekeztek egyenesbe hozni magukat saját lelkiismeretükkel”. (Talán innen a nyugodt derű, az önmagukkal „egyenesben” levő emberek nyugodt derűje…) A felidézett történetek az állambiztonsági szervek „hétköznapjaira”, működésére mutattak rá, annak minden abszurditására, embertelenségre. A megfigyeltek életének legintimebb pillanatait rögzítő, az életükbe gyakorlatilag „beleköltöző” spiclik jelentéseiből derült fény arra a gépezetre, amit 1989 előtt a Securitate jelentett. És amely ma is érezteti jelenlétét, cinikusan ma is üzen. Sz. K. Szabadság (Kolozsvár) 2017. február 11.Gróf Bánffy Miklós román hangja (Beszélgetés Marius Tabacu műfordítóval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával)Szépreményű zongoristaként indult, aztán román értelmiségiként derékig benne volt a kolozsvári „irredenta” mozgalmakban. Marius Tabacu révén az első világháború előtti Magyarország képe, gróf Bánffy Miklós Erdély-trilógiája is eljuthat a román olvasóhoz. – Elégedett a Bánffy-trilógia román fordításával? – Biztosan nagyon jó, és addig nem is derülhet ki az ellenkezője, míg nem jelenik meg. Volt néhány „próbafelolvasás”, de egészében még senki sem látta. 2016 őszén fejeztem be a fordítást, a szerkesztési munkálatok még hátravannak. – Feltéve, hogy remek a fordítás, milyen fogadtatásra számít a román olvasóközönség részéről? – Vegyesek a tapasztalataim a magyar művek román fordításának fogadtatásáról. A Bánffy-mű tekintetében a legnagyobb kockázati tényező, hogy hatalmas a terjedelem, 1500 oldal. Kell hozzá egy alapos történészi szakértői háttér is, szerencsére Lucian Nastasă-Kovács professzor, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója örömmel vállalta a felkérést. A kor rengeteg olyan politikai hátterét kell megvilágítani, ami egyrészt nem derül ki a regényből, előismeretek nélkül pedig értelmezhetetlen lenne a román olvasó számára. De megkockáztatom, a magyarok többsége számára is. A világháború előtti évek Magyarországa, annak parlamenti világa olyan dzsungel, amelyben nem könnyű eligazodni. – Fordítás közben szembesült-e azzal a magyar–román párhuzamossággal, amely az erdélyi közös történelmünk megítélését máig jellemzi? – Nehéz erre válaszolnom, mert munka közben teljesen beszippantott Bánffy Miklós nagyon demokratikus és nyitott, egyszerre kritikus és önkritikus gondolkodása, látásmódja. Ismeretes, mekkora felháborodást váltott ki a könyv megjelenése, a magyar arisztokrácia sok tagja magára ismert, vagy magára vélt ismerni. Amúgy természetesen élt bennem a kor kettős megítélésének érzése. Arról is értesültem, hogy a kiadó lábjegyzetekkel készül ellátni, „barátságosabbá” tenni a könyvet, én mindenképpen tiltakozni fogok ez ellen, kérdés, hogy milyen hatással. Ez ugyanis szépirodalmi mű, másrészt meg ott lesz a történészi háttér, Lucian Nastasă-Kovács tudásában és ítélőképességében teljes mértékben megbízom. – Mi fogta meg leginkább a regényben? – Sokat gondolkoztam azon – és mi tagadás, meg is hatódtam tőle –, hogy a regény írása közben vajon mi lehetett ennek az embernek a lelkében. A trilógiát, amelynek cselekménye az első világháború kitörésekor zárul, a harmincas évek végén fejezte be Bánffy, már a háború következményeinek ismeretében rögzítette a történéseket. És így is képes volt igazán elegáns úri távolságtartással leírni mindazt, ami Trianon után következett, és ami egész Kelet-Közép-Európa számára súlyos kataklizmát jelentett. Olyan helyzetek alakultak ki, amelyeket a mai napig képtelenek vagyunk rendesen kezelni, nem tudunk például mit kezdeni a kisebbségek kérdésével, erre sem a román politika, sem a román közvélemény nem volt felkészülve. De a környező országoké sem. Egészen megdöbbentőnek tartom, hogy Trianon sem a magyar, sem a román szépirodalomban nem jelent meg azzal a súllyal, amekkora törést jelentett a két ország, a két nemzet életében. – Amúgy honnan támadt a késztetés önben a trilógia lefordítására? – Nincs megragadható pillanat, körülöttem, a társaságomban észrevétlenül megjelent és egyre sűrűbbé vált a Bánffy-jelenség. Legelőre talán Szebeni Zsuzsa színháztörténész kért meg, hogy fordítsak le egy szöveget egy rendezvényhez. Beismerem, a regény fordításához jelentős lökést adott, hogy gyakorlatilag megrendelést kaptam rá a Nemzeti Kulturális Alaptól. Amikor nekiláttam, még nem olvastam teljes egészében a trilógiát, megkérdeztem viszont az ebben a tekintetben roppant alapos feleségemet, hogy belevágjak-e? Ő meg egyértelműen azt mondta, hogy igen, és a továbbiakban is nagy segítségemre volt, amikor elbizonytalanodtam, kételyeim támadtak. Ezek részben abból fakadtak, hogy a könyv irodalmi színvonala szerintem egyenetlen. Mintha a következmények ismeretében, a körülötte kialakult katasztrófa láttán Bánffynak néha-néha elment volna a kedve a folytatástól. – Milyen mértékben segített önnek e világ megjelenítésében, hogy élete során gyakorlatilag bejárta ezeket az erdélyi tereket? – Mit bejártam, beéltem! A Margitta melletti Tótiban születtem, ahová édesapámat körorvosként kihelyezték, de tíz hónapos koromban már Szilágysomlyóra költöztek a szüleim. Amikor megszületett az öcsém, engem – édesanyámat tehermentesítendő – Temesvárra küldtek a katonás apai nagymamámhoz. Ő beíratott a német óvodába, ahogy az a temesvári kispolgári „sznob” családokban szokás volt. Mivel egyetlen hangot sem tudtam németül, ültem a sarokban, és igyekeztem kitalálni, mit mond az óvó néni. Valószínűleg megsajnált, és mivel időközben elkezdtem zongorázni tanulni, azt mondta, játsszak valamit. Aztán nyilván megkérdezte, mi az, amit játszom? Én meg teljes lelki nyugalommal válaszoltam, hogy a negyvenhetes. Hogy ki írta, fogalmam sem volt. Az iskolai évekre is ott ragadtam, mert egyrészt egyre ügyesebben zongoráztam, másrészt a szüleim folyamatosan hazakészültek Temesvárra. Bár megszenvedtem, hogy a szüleim magamra hagytak, már nem hagytam el Temesvárt, mert immár zongoristaként is egyre több vesztenivalóm lett volna. Az ottani zeneiskolában végeztem. A soknyelvűség is ezekben az években ragadt rám, de sohasem okozott bennem identitászavart, mindig is román értelmiséginek tartottam magam. – Miért nem ünnepelhetjük ma önt világhírű zongoristaként? – Ennek több oka is van. A legfontosabb talán az, hogy eljutottam egy olyan szintre, amikor már felismertem: sokkal jobban kellene zongoráznom. Ha akkor folytatom, most is a jó középmezőnyhöz tartozó zongorista lennék. A másik ok, hogy a nyolcvanas évek elején már nyíltan ellenzékieskedtem, egy idő után nem is szerepelhetett a nevem plakáton. Az első fordításom, Székely János regénye, A nyugati hadtest például az anyai nagyapám, Ion Tudoran neve alatt jelent meg. Egyfajta erkölcsi elégtétel volt számomra, hogy az orosz fogságban elpusztult nagyapám nevét megjelentethettem nyomtatásban. A belső indíttatások és a külső nyomások lassan az íróasztal irányába toltak, olyan alkotások felé, amelyeket fiókba lehetett rejteni. Persze a fiókot is kiürítették egy házkutatás alkalmával. – Mitől érdemelte ki a szervektől a megfigyelt „státust”? – Első feleségem, Balla Zsófia révén bekerültem egy írókból, művészekből álló társaságba. Összeforrott csapatot alkottunk Tamás Gáspár Miklóssal, Szőcs Gézával, Orbán Györggyel, Cselényi Lászlóval és másokkal, és természetesen szemet szúrtunk a „kék szemű” fiúknak. Aztán egyszer csak előttünk volt Ion Lăncrănjan Cuvînt despre Transilvania (Szónoklat Erdélyről) című könyve, amelynek megjelenése Ceaușescu nacionálkommunizmusa kibontakozásának első és legközvetlenebb jele volt, a pártpropaganda révén pedig jelentős visszhangja is lett. Szőcs Gézával elkezdtünk aláírásokat gyűjteni a könyv ellen. Én írtam hozzá egy hosszabb kommentárt is, amelyben egyáltalán nem dicsértem Lăncrănjant és az általa gerjesztett jelenséget. Benyújtottam írott véleményemet a kommunista párt Központi Bizottságához, kaptam is egy iktatási számot annak rendje és módja szerint. Persze volt rá gondom, hogy máshová is eljusson az írás, így aztán amikor a Szabad Európa Rádióban beolvasták, az elvtársak nagyon idegesek lettek. Igazából egy évvel később erősítettek be, hogy most már végérvényesen felszámolják a kolozsvári irredenta fészket. Többször kihallgattak, elsősorban arra voltak kíváncsiak, milyen módon jutott ki az írás nyugatra. Én meg azt mondtam, hogy talán a Központi Bizottságól küldhette ki valaki, hiszen oda nyújtottam be. Hogy akkor nem kaptam egy hatalmas pofont, azon ma is csodálkozom. – Mi zavarta leginkább a Lăncrănjan-féle könyvben? – A legtöbb erdélyi román értelmiségi család gyermekei skizofrén helyzetként élték meg, hogy egyet tanultak az iskolában, és mást hallottak otthon. Nagyapámék és apámék a Szabad Európa Rádión lógtak, édesapámnak volt Nagyváradon egy újságárus ismerőse, aki félretette Tabacu doktornak a Romániában hozzáférhető francia újságokat, azokon nőttünk fel. Lăncrănjanban pedig minden zavart: a hangnem, a hazugság, a primitivizmus. De megfigyelt emberként is meghagytak zongoratanári állásomban, nem bántottak, holott 1987-ben kiléptem a pártból. Ezt követően kicsit fenyegettek, de 1988-tól már érezni lehetett a magatartásukon, hogy valamiféle változásra számítanak. Az volt a másik szerencsénk, hogy nem akartak hőst csinálni belőlünk. Mi, értelmiségiek nem voltunk számukra veszélyesek, a nagyobb tömegekre hatást gyakorló munkásvezéreket vagy papokat viszont gond nélkül eltették láb alól. – A forradalom utáni tévézést követően néhány éve a kolozsvári filharmonikusok igazgatója, szakértők szerint vezetése alatt a formáció újra Románia legjobb szimfonikus zenekarává vált. Tervez valamiféle újabb hajtűkanyart? – Nem, bár néha elgondolkodom, hogy még egy ciklust szívesen végigvinnék a filharmónia élén. Igazából azonban már csak arra vágyom, hogy végre magamra is jusson időm: az írásra, a fordításra. Talán még az olvasásra is. MARIUS TABACU Műfordító, zongorista, a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia igazgatója. A Bihar megyei Tótiban született 1952. január 13-án, a temesvári Ion Vidu Zenelíceumban érettségizett 1971-ben. Zongora főszakon diplomázott 1975-ben a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. Ezt követően zongoratanárként dolgozott a kolozsvári zenelíceumban, 1990 és 1993 között szerkesztő volt az RTV kolozsvári stúdiójában, majd 2007-ig a Video-Pontes Alapítvány elnöke, az általa működtetett tévéprodukciós kft. ügyvezetője. Legfontosabb fordításai: Székely János: Ce este norocul (A nyugati hadtest, 1990), Tamás Gáspár Miklós: Idola tribus (2001), Bodor Ádám: Zona Sinistra (Sinistra körzet, 2005), Vizita arhiepiscopului (Az érsek látogatása, 2010), Bartis Attila: Plimbarea (A séta, 2007), Józsa Márta: Bunicuța pierdută (Amíg a nagymami megkerül, 2011), Papp Sándor Zsigmond: Vieți mărunte (Semmi kis életek, 2012). Díjak, kitüntetések: Bethlen-díj – 1990, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje – 2007, Anonimul filmfesztivál, első díj a legjobb forgatókönyvért – 2007. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-10
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
